|
Témaindító hozzászólás
|
2015.05.25. 16:55 - |
Masquerade Tragedy x Coraline
nyílt játék |
[23-4] [3-1]
- Csak egy kérdés volt, nem kell rögtön leharapni a fejem...- morgolódtam. Mikor Coraline már egy kedvesebb hangnemben szólalt meg halkan felsóhajtottam. Kezdtem unni a természetét, olyan könnyen felkapta a vizet... - Ha egyenesen megyünk tovább egyszer biztos kijutunk - gondolkoztam hangosan. ~ Egyszer minden erdőnek elérjük a szélét... még a varázserdőknek is, nem? ~ tűnődtem tovább már magamban. ~ ... biztosan... ~ Meggyőztem magam, hogy ki fogunk jutni, az ellenkezőjére igyekeztem nem gondolni. ~ ... biztosan mások is kijutottak, hiszen valakiknek el kellett mesélniük a rémtörténeteket... - persze, ha nem mind kitaláltak~ Óvatosan oldalra pillantottam a kancára, a reakcióját figyeltem. A szemem már annyira megszokta a sötétséget, hogy nagyjából jól láthattam az arcát. Mégis van előnye annak, ha a ló általában éjszaka mászkál... egy idő után már jobban bírja a szeme a sötétséget. Bár a nappali erős fényt nehezen bírom... Úgy tűnt, mintha az erdő pár pillanatra lecsendesedett volna. Talán azt várta, hogy hogy döntünk, mit fogunk tenni most, hogy eltévedtünk... Még mindig nem jöttem rá, hogy mennyi igaz az erdőt körülvevő történetekből, de egy biztos - ez az erdő nem hétköznapi... van benne valami... fura. Igaz, hogy találkoztam egy nem túl barátságos Alquoval és eltévedtünk, de ezek ellenére még nem bántam meg, hogy mégis bejöttem az erdőbe. |
 - Utálom az... erdőket... - csikorgattam a fogaimat, és tollas szárnyaimmal akaratlanul is csaptam egyet, mintha láthatatlan támadó elől akarnék menekülni. Reméltem uti társam nem veszi észre a hirtelen mozdulatot. ~ Rühellem, ha a fáknak akaratuk van. Azt meg még jobban, ha a fák akarata nem egyezik meg az enyémmel... ~ dühöngtem gondolatban, és kedvem lett volna belerúgni valakibe, mivel itt olyan erők mozgolódtak, amik ellen tehetetlen voltam. Ez dühített. Kísértetek, és mágikus jelenések ellen a legnagyobb harcos sem tud tenni semmit. Én sem... Pechemre a környéken az egyetlen, akibe bele lehetett volna rúgni, valószínűleg vissza is rúgott volna.
Az akaratos növényeknél nem utáltam kevésbé a mozgó, és hangot kiadó fajtársaikat sem, akik pedig kitartóan hozták rám a frászt. Suhogtak, hakan nyekeregtek, mintha másik, érthetetlen nyelven szóltak volna hozzám. Ez a gondolatmenet pedig nem nyugtatott meg. Levél hullott a sörényembe. assan felnéztem de csak a fölém magasodó gigantikus faóriásokat láttam suhogni az enyhe szélben. Igen, akármennyire nem harcoshoz hasonló vallomás, igenis féltem. Attól féltem, hogy az erdő elnyel örökre, egy leszek azok közül a legendák közül, hogy "szelleme az idők végezetéig bolyongott a fák között, és sohasem hallottak róla többet". Nem akartam legende lenni. Legalábbis nem ilyen értelemben.
Nem lettem bátrabb attól a ténytől sem, hogy vélhetően letértünk az útról. Megtorpantam, mintha földbe gyökereztek volna patáim.
- Honnan figyelhettem volna az utat?! - csattantam fel. - Örülök, ha az orromig ellátok... - ezeket a szavakat úgy ejtettem ki, mintha esetleg Quera hibája lett volna, hogy letértünk az útról. Persze nem volt az. Mindketten hibáztunk. ~ Hogy lehetek ennyire amatőr?! Ennyire idióta?! ~ korholtam magam hangtalanul. Körbenéztem a Nagy Fekete Semmiben. Természetesen egyetlen támpont sem került a szemeim elé. Eltévedtünk. Teljesen. Ki tudja mióta nem az úton haladunk? Talán soha nem is jártunk azon...
- Most mi..? - kezdtem volna a mondatot jóval szelídebb hangnemben. De nem akartam kimondani a befejezést, hogy "lesz velünk" vagy, hogy "lesz a következő lépés". Nem akartam vállalni az alárendelt szerepét. Szóval egy darabig némán meredtem a sötétségbe. |
Nem állt szándékomban egyhamar újra megszólalni-amióta találkoztunk szinte végig járt a szám. A kanca kijelentésére csak alig észrevehetően biccentettem egy aprót. Már kezdtem megszokni az erdő hangulatát és a levegőben uralkodó elfojtott feszültséget is. Látszólag a lehető legnagyobb higgadtsággal lépdeltem az útitársam mellett - és valóban eddigre sikerült megnyugodnom. ~ Ha eddig semmi különös sem történt, talán ezután sem fog... ~ Sikerült meggyőznöm magam arról, hogy a mellettünk elsuhanó árnyak, figyelő szempárok és furcsa hangok mind csak a képzeletem szüleményei voltak, hiszen semmi hús-vér - vagy valami hasonló - rémséggel sem találkoztunk. Már-már - talán egy kis túlzással, de - kezdtem egész jól érezni magam itt. Az erdő hangulata illett az időközben engem beburkoló hangulathoz. Talán ez az erdő hasonlít rám... akárcsak engem, őt is félreértik és különféle, érdekesebbnél érdekesebb történeteket találnak ki róla, bőven megfűszerezik őket rejtélyekkel és rémisztő elemekkel, majd a hiszékeny lovakat és a kiscsikókat riogatják velük. Lassan figyelmesebben is körbenéztem, hogy eltűntek-e az eddig minket kísérő rémek körülöttünk. De rémek helyett egy fát pillantottam meg pont előttünk, és úgy tűnt, mintha távolabb még több lázadó fa sorakozna... ~... remek... eddig mellettünk elsuhanó árnyak kísértettek, most pedig pár életre kelt fa...? ~ gondoltam gúnyosan. Összehúztam a szemeim és előre bámultam azért, hogy megbizonyosodjak arról, hogy jól láttam-e az előbbi képet. Mikor kikerültem a legközelebbit a társam dörmögésére felé pillantottam, majd gyorsan vissza a tájra. A távoli alakok lassan kitisztultak, egyre inkább úgy éreztem, hogy letértünk az ösvényről. Újra a pagazus kancára néztem, ezúttal kénytelen voltam megszólalni - Figyelted az utat? - Reméltem, hogy igen lesz a válasza, hiszen én mindenre figyeltem - csupán arra nem, hogy merre is megyünk és hogy az ösvényen vagyunk-e még. Ez túlságosan is meggondolatlan volt tőlem egy idegen terepen... csak azt remélhettem, hogy Coraline nem volt ennyire meggondolatlan. |
Quera minden eddigieknél csendesebbnek bizonyult. Persze én sem vagyok az, aki teledumálja a világot mindenféle ostobasággal. De azért nem kell játszani a némát na... Különösen nem egy olyan erdőben, ami szereti összezavarni - nagyon összezavarni - a ló elméjét. ~ Nem kedvelem, ha egy erdő túlságosan él... Visszavágyom a saját szirtjeimre, ahol nincs más, csak szép, és mellesleg csendes sziklák. Na jó, legfeljebb egy két gaz közöttük. De a sziklák sohasem kezdtek el engem riogatni... ~
- Micsoda kellemes tavaszi este - jegyeztem meg lemondóan. Már nem gondoltam a fogadásra - amit feltehetőleg elveszítettem - sem pedig a ménesem becsületére, ezeket most egy időre félre tettem a süllyesztőbe. Már csak ki akartam jutni ebből a rengetegből, aminek feltehetően más szándékai voltak mint nekem. ~ Nem tetszik, ha egy erdő gondolkozik. Jobban szeretem, ha a fák csak... sima fák... ~
Viszont az zavart, hogy egy ideje minden csendes volt. Legfeljebb egy két kis ág tört ketté a patáink alatt, de ezek sem törték meg a ránk lepelként nehezedő csendet. ~ Vajon ha egy varázserdő csendes, az jót vagy rosszat jelen? ~ tűnődtem el magamban, miközben jóformán az orromig sem láttam.
Oldalra néztem, ahol a Syvequo kanca lépdelt. Furcsa mintái enyhén kiviláglottak a sötét háttérből. Azon gondolkoztam, nekünk nem is kellene egymás oldalán sétálgatunk. Separ színe előtt nem lenne kérdés: egy Alquo, és egy Syvequo ménesbeli ló nem barátkozik egymással. Persze a mi "kapcsolatunkat" jó indulattal sem lehet barátságnak hívni. Főleg az után, hogy asárga földig leszidtuk egymásménesét. ~ Jól kezdődött ~ morogtam magamban, miközben kikerültem egy fát, vagy annak sziluettjét.
- Miért nő fa az út közepén? - dörmögtem félhangosan. Majd villámként hasított belém a felismerés, amiről reméltem, hogy téves lesz. ~ Lehet, hogy már nem is az úton megyünk?! ~ |
Ahhoz képest, hogy egy erdőben voltunk csendben lépdeltem a pegazus mellett, egyszer sem pillantottam rá. Igyekeztem kiélvezni a csendet, ami kettőn közt volt és az erdő neszeit hallgattam. Kissé kíváncsi voltam, hogy mégis mi adhat ki ilyen furcsa hangokat... ~ Talán jobba, ha nem tudom meg... ~ A falevelek táncát figyeltem, amikor Coraline megtörte a csendet. Némán néztem őt pár pillanatig, majd újra az előttünk levő útra helyeztem a tekintetem. ~ ... ezt poénnak szánta... ? ~ gondolkoztam el újra. Nem értettem, hogy mi lehetne benne vicces, ennél erősebb szelet is láttam már... Állítólag a születésem éjszakáján is hatalmas vihar tombolt: majd' leszakadt az ég annyira zúgott az eső, a szél a legvastagabb fákat is majdnem kicsavarta, a villámok pedig olyan sűrűn váltották egymást, hogy úgy tűnt, mintha nappal lett volna... és így tovább. Ha a születésem körülményeit mesélték, általában egy világvégét mutattak be. Ezt mindig is erős túlzásnak éreztem, a szüleim is másképpen írták le azt az éjszakát, egy jóval barátságosabb képet meséltek. Sokan gondolták rólam, hogy kiátkozott vagyok, emiatt pedig rengeteg szóbeszéd elterjed már rólam, hogy milyen balszerencsét hordozok... ezek mellé pedig jól jött, hogy éppen egy vihar tombolt akkor amikor világra jöttem. Már megint messze kalandoztak a gondolataim... ez gyakran előfordult velem - biztosan a sok egyedüllét miatt. Nemsokára azonban a kanca újra visszarángatott a valóságba ~ Mi furcsa...? ~ pillantottam újra oldalra. Az arcomon szokás szerint nem tükröződött semmilyen érzelem. ~ Talán lemaradtam valamiről? ~ Próbáltam visszagondolni, hogy mi történ az elmúlt pár percben, de a szélen kívül semmi másra nem emlékeztem-annyira elmerültem a gondolataimban, hogy nem is figyeltem az utat. Utólag visszagondolva kész csoda, hogy az idő alatt nem mentem neki semminek sem... A kanca után gyorsítottam a lépteimen, bár még nem féltem túlságosan, azért még nem szívesen maradtam volna egyedül-főleg hogy egyre sötétebb van. |
Halkan fújtam, és úgy csináltam, mintha egyáltalán nem érdekelne, mit gondol rólam, és a ménesemről. Pedig igazán érdekelt, és mindenképpen meg akartam változtatni a véleményét, mielőtt kijutunk ebből a tetves erdőségből. ~ Persze ehhez az kéne, hogy ne vadbarom módjára ugorjunk neki egymásnak, hanem próbáljunk meg rendesen beszélni. ~ döntöttem el magamban.
Inkább a növényzetre figyeltem, amely az út mellett szinte életre kelt. A bokor rezgett, mintha el akarna indulni, a vékony törzsű fák úgy fajlongtak, hogy akár a következő pillanatban ki is szakadhattak volna a helyükből, és üldözőbe vehettek vola mindet. Orrunk előtt különféle, számomra ismeretlen fák levelei keringtek spirális alakban. ~ Persze, a természet visszavág, majd pont ~ ez az ötlet még számomra is túlságosan röhejesnek tűnt ahhoz, hogy elhiggyem. Halvány mosoly kúszott fel a képemre, ami elég birzarrul hathatott az életre kelt erdőségben.
- Gondolom ezt hívják úgy, hogy a kelleténél jobban feltámadt a szél! - jegyeztem meg Quera "lelkesítő beszéde" után. Azonban nem tudom mennyire volt ez poénos, úgy, hogy a sörényem táncot járt az orrom előtt, ahogyan a levegőben keringő növényi részecskék pedig belekapaszkodtak a szőrömbe. ~ Mennyi ideig tart majd mindezt kiszedni belőle ~ dörmögtem magamban. Bár akár hangosan is kimondhattam volna ezt. Hiszen a zúgó szélben úgy sem hallotta volna senki sem a hangomat.
Aztán a szél lassan elhalt. A fülem végre nem sípolt a fuvallattól. Ha ez idő alatt utitársam mondott valamit, nem valószínű, hogy hallottam. De ez a természetellenesen belállt csend... Nos, enyhén szólva helytelenítettem a dolgot, bár nem mondanám, örültem neki, hogy végre hallom a saját gondolataimat.
- Furcsa - jegyeztem meg. Közben az ég megint egy ányalattal sötétebbre váltott, noha ez a hely már eddig sem volt világos. ~ Nem terveztem pedig itt maradni éjszakára. Hamarosan olyan sötét lesz, hogy neki megyek minden utamba kerülő fának. Bezzeg ez a sötét hercegnő itt mellettem tuti lát az éjszakában... ~ Bár ez lehetett a legkisebb gondom. Ki tudja mennyi minden mászkál ezek között a fák között, amiről tudni sem akarok...
- Azt javaslom siessünk! - és válaszra sem várva gyorsabban indultam meg. ~ Szükség esetén még mindig repülhetek ~ nyugtattam magam egy hamis reménnyel. Hiszen ebben a sűrű aljnövényzetben a szárnyalás egy hozzám hasonló nagy teremtménynek szinte lehetetlen feladat lenne. |
-tisztességes, ártatlan... a mondanivalóm lényege ugyanaz marad-szólaltam meg egy halk, alig észrevehető sóhaj kíséretében. Már kezdtem unni a vitánkat, túl rég óta kell koptatnom a számat. Nem szeretek ennyit beszélgetni-főleg nem egy idegennel, aki egy másik ménesből származik és látszólag eléggé heves temperamentummal lett megáldva. Látszik rajta, hogy visszafojtja a dühét már egy ideje, idáig egészen jól viselte a társaságom, de ki tudja, hogy meddig bírja még mellettem? ~ Végre! ~ sóhajtottam újra magamban, amikor kiszélesedett az ösvény. Kezdett elegem lenni abból, hogy a kanca szebbik felét kell bámulnom útközben ha előre is akarok nézni és figyelni akarok, hogy ne csapjon meg egy faág, ahogyan nemrég Corilnet is felpofozta egy. Kihasználva a lehetőséget a kanca mellé sétáltam - más ménes nem fogadna be - morogtam az utat figyelve. Nem néztem az útitársamra, idáig épp eleget kellett bámulnom őt. A tekintetem lassan az égboltra emeltem ~ Nemsokára le fog menni a nap... ~ Magamban halványan elmosolyodtam. Szerettem az éjszakát. Mindig megnyugtatott, csikókorom óta szeretem éjszakánként a csillagos eget és a Holdat nézegetni. Olyan gyönyörű... Kár, hogy a fák sűrű lombkoronája el fogja takarni ezt a fenséges látvány előlünk... kivéve, ha addig kiérünk innen. Újabb neszt hallottam a közelben, lassan körbepillantottam. Pár röpke pillanat erejéig megfeledkeztem róla, hogy hol is vagyok és kivel, csak most tértem vissza a valóságba. Nem lenne túl jó, ha éjszaka is itt kellene maradjunk... Próbáltam elhessegetni a fejemből a rémmeséket, amiket erről a rengetegről hallottam-még mielőtt eluralkodhatna felettem a félelem. Nem akartam gyávának tűnni-főleg nem Coraline előtt. |
Csendesen kullogtam. Patáim alig adtak hangot a talajon, habár azt avarréteg borította. ~ Na persze, mikor kéne, nem vagyok ilyen hangtalan ~ morogtam magamban, és határozottan eldöntöttem, hogy ha egyszer kijutok ebből az átkozott erdőből, leckét veszek egy másik harcostól, hogyan kell halkan lopakodni. ~ Vagy legalábbis halkabban, mint egy vízi bivaly ~
Igen, az én eszem ilyesmiken járt, miközben egy vérfagyasztó rengetegben kóvályogtam egy "álomba illő" társsal, aki szinte hobby szinten ócsárolja a pegazusok ménesét, én pedig még egyszer sem támadtam le, ami pedig rám vallott volna. ~ Ez is azt jelenti, hogy tanulok, és jobb harcos leszek. De még mindig úgy érzem, üvölt bennem a harag ~ gondoltam rettentő "szerényen" két lépés között. Gondolataimból egyetlen hang sem riasztott fel. Egészen addig, míg a fák még fülsértőbben el nem kezdtek nyivákolni. Tekintetemet felemeltem a jóval fölénk magasodó növényi óriásokra, amelyek csak nem akartak csendben maradni. Ez feletébb nyugtalanított engem. Kiképeztek minden létező veszedelemre. Egyedül a "feleselő fákat" húzták le a tanulnivalók listájáról. Eddig nem is gondoltam rá, hogy ilyen helyzetbe keveredek...
- Talán - hagytam rá. - De tisztességes az is, aki nem hátulról támadja meg az ellenfelét. Tisztességes, aki megadja a kegyelemdöfést a viadal vesztesének, és az is aki nyíltan megmondja szándékát a csatamezőn - mondtam fásult hangon, továbbra sem hátrafordulva.
- Csak.. úgy érdekelt... De gondolom Syvequo vagy... Ha csak sejtésem nem csal... - vetettem oda halvány mosollyal. Ugyan ezt nem láthatta, mivel továbbra is egymás mögött mentünk. Azonban hamarosan kiszélesedett az "ösvény" és a társam, ha akart, akár mellém is léphetett. Ha ez megtörtént végigmértem őt, kifürkészhetetlen tekintettel.
Rövid fuvallat borzolta fel sörényemet. Ahogyan a fák leveleit is. Reméltem nem az eljövendő jeges szele ez. ~ Ez egyre jobb lesz ~ dörmögtem magamban. Ismét egy pillantást kapott az égbolt tőlem. A kelleténél sötétebbet, és bizalmatlanabbat. Ahogyan a hozizonton egyre lejebb araszoló Nap sem jelentett jó előjelt... |
A kancát figyeltem. Lehet, ha a kijelentésem túlzásnak tűnt, de én még sosem találkoztam a pegazusok vezérével, csupán pár történet, beszélgetésfoszlányokból tudtam meg róla egy keveset... de ha tényleg oly rémisztő is, mint ahogy mondják, talán még akkor is kimondanám előtte... úgy sincs mit vesztenem. Ez csak akkor derülhetne ki, ha egyszer szembetalálkoznék vele, de erre nem láttok túl sok esélyt. De ha meg is mondanám neki... mit tehetne? Megölet? Azzal talán csak szívességet tenne nekem... ~ Ééés már megint kezdi... Miért kell folyton belém kötnie?És még én vagyok elviselhetetlen... Ilyen lehet velem is társalogni? Talán ezért is kerül a legtöbb ló... de ha én is ilyen vagyok... Kuri mégis hogyan bírhatta mellettem évekig? ~ Minél több időt töltöttem Corelinevel, annál jobban kezdtem tisztelni a nővéremet, és egyben csodálni is. Hogy lehetett ennyire türelmes hozzám? - Korábban te magad mondat, hogy az ártatlanokkal nem a csatamezőn fogsz találkozni. Aki ártatlan, az tisztességes is... - tettem hozzá gyorsan, mielőtt még újra belém köthetne. -Ugyan kedves, miért számítana az, hogy honnan jöttem?-kérdeztem a kedves szót újra kissé gúnyosan ejtve. Ez a kérdése kissé talán meg is lepett, hiszen szerintem látszik rajtam, hogy sem pegazus sem pedig unikornis nem vagyok, így pedig már csak két nagy ménes maradt... az equok pedig nem mászkálnak ilyen mintával, a különlegeseket, azokat, akik túlzottan elütnek a hétköznapitól kiutálják maguk közül. A ménesemben is bolyong pár olyan ló, aki elmenekült közülük, mert már nem bírta tovább... Ki tudja, talán az őseim valamikor az ők ménesük tagjai voltak... talán ők is el kellett meneküljenek onnan... Vagy talán azt hiszi, hogy egy jóval kisebb, vándorokból összecsapódott méneshez tartozom? Ahogy egyre tovább haladtunk az erdő hangjai felerősödtek, hirtelen olyan érzésem támadt, mintha élne az erdő... nem úgy mint a többi, hanem mintha lenne benne valami különleges... és kissé rémisztő. Egyre jobban feltörő kíváncsiságom lassan kezdte elnyomni a félelmem egy részét, a fennmaradó részt pedig jól lepleztem. Igyekeztem meggyőzni magam, hogy a fák közt elsuhanó árnyak, vérfagyasztó vigyorok, figyelő szempárak és nyikorgások mind csak a képzeletem szüleményei-amíg nem látok magam előtt egy hús-vér fenyegetést, addig nincs mitől tartanom. |
Először nem szóltam semmit. Nem is igazán lett volna mit, hiszen én is ugyanezt válaszoltam volna a saját kérdésemre. ~ Bár talán nem Separral szemben. Bármelyik más vezérménnek a képébe mondanám, de neki nem... Azt hiszem ő az egyetlen ló a világon, akitől igazán félek. Néhány kivétellel... ~ gondolkoztam. Igen, már az első pillanattól kezdve tudtam, hogy hasonlítunk egymásra Qu - val. De azért arra nem számítottam, hogy ennyire...
Menet közben egy ág vágódott a képembe, ami miatt percekig nem láttam, merre van az előre, egész nyugodtan nekisétáltam volna egy fatörzsnek, de véletlenül sem álltam volna meg. Elvből... Csak hogy ne nézzen gyengének. Határzottan ez lett volna a legrosszabb. Egy pillanattal később ismét kitisztult a tekintetem, és újra láttam az utat. Jobban mondva a tüskés - bozótost, ami felé tartottam. Inkább elfordultam, és igekeztem az ösvényen maradni. Illetve arra az akármire, amit addigi utam folyamán kineveztem ösvénynek.
~ Általában? Mit általában? ~ csattantam fel gondolatban. Már éppen nyitottam volna a számat, hogy tiltakozzam a szavai ellen, azonban az "uti társam" megelőzött. A szavai hatására ismét vágtatni kezdett az ereimben a vér, és éreztem, ismét felmegy bennem a pumpa, mégis csak magamban háborogtam. ~ Tisztessége lovak? Szóval a harcosok nem tisztességesek? Hanem? ~ Ennek egy részét még hangosan is kimondtam, bár igyekeztem nem túl hangosan és idegesen mondani ezt.
- Ezek szerint mi harcosok nem vagyunk tiszességesek? - kérdeztem.
~ Kerüljük a többes számot mi?! Ő beszélhet általánosságban a pegazusokról, de én nem a hozzá hasonló... várjunk csak tulajdonképpen ő milyen ló is? Mindegy... ~ halkan, és frisztráltan sóhajtottam, és reméltem a másik kanca nem hallja meg ezt. De végül is mindegy volt.
- Melyik méneshez is tartozol, kedves? - kérdeztem nyájas hangon direkt kihangsúlyozva a "kedves" szót. Ez a hallottak alapján nem derült ki, és őszintén kíváncsi voltam rá, habár volt már egy sejtésem... Egy olyan ménesről, ahol az udvariatlanság már - már alap követelmény...
Tovább mentem, átbújva egy marmagasságban kidőlt fa alatt, miközben az erdő fái ismételten "koncertbe" kezdtek, és a fadarabok úgy nyekeregtek akár egy rossz hegedűszólista. A szőr is felállt tőle a hátamon, ráadásul ahogy egyre beljebb haladtunk, úgy vált minél hangosabbá a zaj. De a világért sem álltam volna meg, jelezve, hogy berezeltem néhány növénytől. Annál azért jóval több kell egy Alquo harcos megállításához... Azért reméltem, a másik kanca be fog rezelni. Mert ha mások félnek, akkor attól én egyértelműen jobban érezném magam.
~ De nem... Előbb halna szörnyet a félelemtől, mintsem bevallaná... Már ha olyan mit én, akkor valószínűleg ezt tenné ~ gondoltam. |
A kanca szavaira megforgattam a szemeimet - Bár még nem találkoztam Separral, azok alapján, amiket róla hallottam a harc számára nagyon fontos. Minden ménessel szemben vannak előítéletek és minden ménesnek vannak megbecsülendő, követendő tulajdonságai. Bár vezérmén és erősebb nálam, igen, a szemébe mondanám. Nem félek kimondani a gondolataimat. - sajnos általában akaratomon kívül is sikerül megosztanom azokat másokkal - Inkább halok meg büszkén és méltóságteljesen, mintsem letagadjam a véleményem. - Feleltem, miközben kihúztam magam. Tényleg így gondoltam. Nem volna mit elveszítenem... egyedül a nővéremnek hiányoznék... talán. Remélem... Hiszen neki is csak a terhére voltam. Ahhoz képest, hogy veszekedtünk - vagy legalább is veszekedéshez nagyon hasonló társalgást folytattunk - a szavaim szokás szerint nyugodtak voltak. Általában nehéz feldühíteni, bármiről is legyen szó. - Ahogy mondod. Általában. - hangsúlyoztam ki ezt az eléggé jelentős szót - A csatamezőre ártatlanok is kerülhetnek, hiszen tisztességes lovakból is válhat jó harcos, akit aztán a ménes védelméért harcba küldenek-bár lehet, ha ilyen harcosokból kevesebb van. Nem állt szándékomban sértegetni a fajtádat, csupán egy általánosságot fogalmaztam meg. A pegazusok általában eléggé... harciasak. Természetesen minden fajnak megvannak a maga hibái és előnyei, ezt sosem tagadtam. És a többes számot ha lehet, kerüljük... ez a saját véleményem volt, nem a ménesemé. ~A ménesem... valószínűleg még a létezésemről sem tud. Hogyan is tudhatna, ha ennyire széttagoltak vagyunk? Akik láttak is, rossz szellemnek vagy egy kóborló kiátkozottnak hittek, de semmiképpen sem a Sylvequo ménes egy tagjának... tulajdonképpen nem is közéjük születtem... a szüleim vándorok voltak. A régebbi őseim ki tudja, melyik ménes tagjai voltak-ha egyáltalán tagjai voltak egy ménesnek... ~ Még nem éreztem úgy, hogy végeztünk egymással - és egyéb dolgom amúgy sem akadt - ezért a kanca után indultam. Hiszen ritkán futok össze olyan lóval, aki nem menekül el előlem. |
Továbbra is hátat fordítottam neki. ~ Gyerünk Cora! Bosszuld meg az ahogyan meggyalázta a ménesedet! Erre képeztek ki! ~ ez a hang biztosan nem a józan eszem volt. Ennek ellenére már majdnem hajlottam rá, hogy elfogadjam az ajánlatát. ~ Senki nem sértegether büntetés nélkül egy Alquo - t! ~ Lassan sóhajtottam. Barna szemeim feltehetőleg már szint szikrát szórtak, hogy félő, az egész erdő felgyulladhat tőle. De igyekeztem lenyugodni. Nekem nam kell hallgatnom a szavaira. Nem kell engedelmeskednem, még csak el sem kell viselnem. Nem egy ménesbe tartozunk. Akár el is repülhetnék, jelezve, hogy baromira nem érdekel a mondanivalója, de az egészen gyávának tűnt volna. Harcoshoz nem méltó cselekedetnek...
- Hmm... Látom a szavakkal jól bánsz. De vajon jól meggondoltad ezek értelmét? Vállalnád minezeket Separ szemébe mondva is, hmm? És kérdésedre válaszolva: az ártatlanokkal nem a csatamezőn fogok összeakadni. Aki ártatlan, az ritkán vonul csatába. Nem csikókat, és hasonlókat ölünk. Nem tudom mit meséltek neked a ménesedben - már ha van olyanod, de abban biztos vagyok, hogy a ti népetek sem ártatlan, mint a ma született bárány, így milyen jogon sértegetitek ti az én fajtámat? Talán valamivel jobbak vagytok? - hideg, kimért hangon igyekeztem kimondani ezeket a szavakat. Viszont a szememben továbbra is lángolt az a bizonyos szikra. Viszont nem fogok veszett módjára ordítani a másikkal. Az csak az ő igazát biztosítaná, ráadásul abból akkor verekedés lenne. És nem tudom azt hogy magyaráznám meg otthon. Ráadásul akkor a fogadst is elveszíteném. Meglepett milyen jól tudta jellemezni a helyzetemet. De nem érzékenyültem el tőle. ~ Kikövetkeztette. Remek. ~ gondoltam. Nem érdekel mit gondol a parancsoktól. Egy vilgában, ahol káosz uralkodik szabályok, és vezető nélkül, ott a létezés értelme elveszne. Nem hiszen, hogy ez olyan felfoghatatlan tény volna.
Némileg később, mikor abbahagytam a "farkasszemet nézést" a másik kancával, ismét elfordultam. Ezúttal azonban el is indultam a hiányos úton. Nem fogom hallgatni az idétlen ócsárlását. Én sem állok le, hogy a ménesét szidjam. Már ha nem rúgták ki onnan is. Egy ilyen jellemmel... Találtam egy kis ösvényt, amely a farönk mellett haladt el. Szárnyaimmal utat törtem magamnak. Hátra sem fordulva, visszaszóltam.
- Ha akarsz, tarts velem! Eddig úgy láttam egy irányba tartunk. Vagyis eddig... - szóltam hátra. Arcomon halvány mosoly látszott. Vajon van benne annyi büszkeség, hogy kövessen? Én ugyan nem forulok hátra, hogy megnézzem. Igen, azért hagytam ott, hogy bizonyítsam, jobb vagyok nála. Nem állok le értelmetlen vitába bocsátkozva vele... |
Nyugodtam figyeltem a beszélgetőpartnerem. Nem zavart, hogy hátat fordít, ezzel a tettével csak jobban kifejezte azt, hogy megsértődött a kérdésemtől. Nem állt szándékomban bocsánatot kérni vagy bármi hasonló, hiszen szerintem a kérdésem nem volt sem sértő sem pedig alaptalan. Csak próbáltam megérteni őt. A kanca válaszára széles mosolyra húztam a számat - Ugyan, "kedves"... - a kedves szót nyomatékosan, egy csipetnyi gúnnyal megfűszerezve ejtettem ki - A saját szavaidat tagadod le. Hogyan véded a ménesed anélkül, hogy ne ölj ártatlanokat, ha harcra kerülne a sor? Vagy, mint nem egy pegazust, téged is csak a saját fajtád érdekel...? Noble pegazus volt, és egy ennyitől többet érnétek, mint más lovak? - tettem fel pár újabb kérdést hozzá, miközben közelebb léptem - Milyen nemes életcél lehet... - elmélkedtem tovább hangosan - Egész életedben a vezérmén szavát követni, mindig minden parancsát teljesíteni csakis azért, hogy bizonyíthasd azt, hogy kanca létedre is igazi harcos válhat belőled... mert bár már harcos vagy, attól még mindig meg kell felelned az elvárásoknak... és bármilyen jó is vagy, az nekik nem elég jó. Ők mindig többet várnának... - folytattam a gondolatmenetemet . Láttam a kancán, hogy feldühítettem, de a büszkeségem nem hagyta, hogy megálljak és ne magyarázzam meg a korábbi kérdésem okát. Talán túlzásba estem... de nem akartam, hogy azt higgye, hogy tartok tőle. Még nem láttam okát, hogy aggódni vagy félni kezdjek. Még csak egy sértődékeny, forrófejű kancát láttam magam előtt, aki kemény küzdelmek árán elérte, hogy harcos válhasson belőle. |
Nem az a típus voltam, aki könnyen zavarba jön. Ugyan miért is lettem volna olyan? Hiszen a ménesem már minden ilyesmit kiölt a lelkemből, nem is bántam a dolgot. A zavar is csak gyengeség, mint az összes többi érzelem.
Halgattam az ismeretlen kanca bemutatkozását, melyet ugyanolyan tömören elintézett, mint én. Bár a neve jóval hosszabb, és kimondhatatlanabb volt az enyémnél. Reméltem, azért rendelkezik valamiféle becenévvel, különben ebbe még a nyelvem is beletörik. ~ Az első pillanattól fogva tudtam, hogy hasonlítunk ~ suttogta egy hang az elmém mélyén. Talán megint a józan eszem jelentkezett. De azt viszont nem tudtam eldönteni, mennyire jó az, ha valaki ennyira hasonlít hozzám. ~ Milyen lenne, ha tucatnyi Coraline szaladgálna a világban. Brrr... Még rágonddolni is rossz ~
Megismételte a rangom nevét. Nem zudom mi oka lett volna erre, de úgy gondoltam, bizonyára tűnődik valamin. Talán a ménes helyzetén, vagy hasonló politikai dolgokon. Egyik lábamról a másikra álltam, mert kissé eluntam magamat. Minél hamarabb szerettem volna elhagyni az erdőt, és megnyerni azt az átkozott fogadást.
Viszont a nekem szegezett kérdés meglepett, hirteleenjében nem is tudtam rá válaszolni. ~ Mire vagyok büszke? Kanca létemre felküzdöttem magam az egyszerű tagok számára elérhető legmagasabb pontra, ez meg olyat kérdez, hogy miért vagyok erre büszke?! ~ éreztem, hogy forr a vérem, de pontosan tudtam, hogy a harag, és a harci képesítéssel rendelkező ló nem jó kombó.
- Miért? Miért kedves Masquerade Tragedy? - kérdeztem zaklatottan. - Mert ez volt életem célja! Minden, amit abban a ménesben elérhetek. Egy harcos feladata nem csak az eszetlen vérontás, arra ott vannak az őrültek... - lopva a hátam mögé lestem, hátha éppen akkor ront ki a fák közül egy magbomlott elméjű fajtárs. Mivel erre nem került sor, visszafordultam a kanca felé. - ... egy harcos feladata megvédeni a ménest, mindenkit aki arra szorul. Nem pedig ártatlanokat gyilkolászni... - láthatóan sértetten fordultam el. Persze ezzel elkövettem a lehető legnagyobb taktikai hiábát, mégpedig hátat fordítottam egy ismeretlennek. Persze, ez pillanatnyilag nem tudott érdekelni. Ahhoz kissé túl ideges voltam.
Tudtam, valószínűleg nem fog bocsánatot kérni. Hogyha olyan mint én, akkor már csak a saját büszkesége miatt sem. |
Feltűnt, hogy a kanca a mintáimat bámulja... már hozzászoktam, hiszen nem túl sok hozzám hasonló kinézetű ló van ezen a világon. Látszólag ő is elvolt a gondolotaival. Még két lépést tett felém... Kíváncsian figyeltem őt ~ Mit akarhat tőlem? ~ Nem úgy nézett ki, mint aki támadni készülne... más értelmes okot pedig nem találtam. Más talán arra gondolt volna, hogy beszélni akar velem... de miért tenné azt? Nem sokkal később megtörte a kellemes csendet. Bemutatkozott és még közelebb jött hozzám... ~ most mégis mit tegyek? ~ bizonytalanodtam el pár pillanatra. Ilyen helyzetben még nem voltam. Kis tétovázás után úgy döntöttem, hogy én is elárulom a nevem a kancának, vagyis Corallinenek - Masquerade Tragedy - szólaltam meg a szokásos ridegségemmel. Óvatosan a fához dörgölőztem, több-kevesebb sikerrel megpróbáltam a gallyakat és tüskéket, meg még kitudja milyen nem oda való szépségeket eltávolítani a sörényemből. Egyre jobban idegesítettek. - harcos... - ismételtem halkan. Ha jól emlékszem arra, amit a nevelőm mesélt az Alquo ménesről, ott eléggé elnyomják a kancákat, és az ménes legtöbb tagját a harc foglalkoztatja leginkább... ez a ló pedig kanca létére harcos volt... a pegazusok ménesében. Talán okkal érződött büszkeség a hangjában... de mégis... felmerült bennem egy kérdés. Mielőtt még végig gondolhattam volna, kicsúszott a számon - Mire vagy ennyire büszke? Mi jó abban, ha más lovak vérét ontod? - kíváncsiskodtam, miközben újra felegyenesedtem. Egyenesen a kanca szemébe néztem. A tekintetem üres volt, az arcomon semmi érzelem nem látszott... mint egy lélektelen szobor, úgy néztem a kancát. |
Szenvtelenül néztem az ismeretlen mintáit, és azon tűnődtem, vajon honnan származik, hogy ennyi izé van rajta. Igen, nyugodtan megkérdezhettem volna tőle. ~ De ugyan mire lenne az jó ~ súgta valami vékony hangocska az elmém mélyén. A későbbi mondanivalójáról egyértelműen be tudtam azonosítani: a józan eszem, vagy annak egy hangyányi töredéke volt. ~ Nagyon jól tudod, hogy úgy sem válaszolna. Talán még rád is támadna. Hiszen te is ezt tennéd. obb esetben egyszerűen itt hagy! ~ aprót bólintottam, hogy ne legyen túl feltűnő, és ne nézzen bolondnak. Ez az erdő ugyanis elméletben hemzseg az elmeháborodottaktól. Másokkal ellentétben engem igen is érdekelt, mit gondolnak rólam. Végül is a ménesemet képviselem minden egyes cselekedettemben. A fajtámat, a családomat... Na itt megálltam a felsorolásban, mielőtt olyanra gondoltam volna, ami szomorúvá, s ami még rosszabb: gyengévé tehet. ~ Aki gyenge, az fél, aki fél az nem bátor, aki pedig nem bátor, abból nem lehet harcos ~ idéztem fel magamban apám intő szavait. Ugyan ezek a bátyáimhoz szóltak, de akkor is... ~ Na tessék, már megint a családról elmélkedem ~ halkan fújtam, és ujjabb két lépést tettem a másik kanca irányába, hogy még közelebbről megszemléljem. Persze, lehet inkább a másik irányba kellett volna mennem. Méghozzá futólépésben. De egyáltalán nem rémültem meg az ismeretlentől, inkább kíváncsi voltam. ~ Baj esetén legfeljebb elrepülök... ~ nyugtattam magam, bár pontosan tudtam, hogy nem az a típus vagyok, aki elmenekül a konfliktusok elől.
- Coralline - nyögtem be egyszer csak minden figyelmeztetés nélkül, szűkszavúan. Gondoltam ennyiből leszűri, hogy nem a napi áldást mondtam el, hanem bemutatkoztam. Nem láttam értelmét a dolog felesleges cifrázásának: úgy sincsen mit cifrázni.
Megráztam a fejemet a kijelentésére. - Egy Alquo harcos sohasem menekül - mondtam a szokásos kimért hangomon, viszont jóval több büszkeséggel a szavaimban. Talán egy kicsit önteletnek hangozott a mondanivalóm. Na jó, nagyon önteltnek... Nem mintha különösebben érdekelt volna a dolog. - Különösen akkor nem, ha nincs miért - tettem hozzá féloldalas vigyorral a képemen. Ha az ő mosolygása grimasznak hatott, az enyém cseppett önteltnek... |
A kanca látszólag nem szándékozott elmenekülni előlem. Egy kicsit talán túl udvariatlan voltam vele... de semmi okom sem volt kedvesebbnek lenni. Nem viszonoztam a köszönését. Minek? Amúgy sem ismerem... és látszólag eléggé hasonlított a természetünk... kétlem, hogy ebből bármiféle barátság is kialakulhatna. Csodákban már egy ideje nem hiszek. Elég hosszú ideje... A kedvesség is már rég kiveszett belőlem. Mi értelme tetetni a jót? A valóság is olyan, mint én. Rideg, barátságtalan és gyakran kegyetlen. A valóság mindig ott bánt, ahol a legjobban fáj, élvezettel hasítja fel újra és újra a régi sebeket. Felesleges szépíteni rajta, és egy kellemesebb ál-világban élni, a miénk attól még ugyanolyan kemény marad. Eddigi életem során ezt már számtalanszor megtapasztaltam. Igen kevés jó dolog történt velem... sőt. Kellemes emlékeim alig vannak a létezésemről. ~ Tehát ő sem ismeri az erdőt... ~ gondoltam, miközben akaratlanul is visszapillantottam a mögöttem levő ösvényre. Jól látszott, hogy merre haladtunk, erre biztosan ki fogok tudni találni az erdőből. Lassan visszapillantottam a kancára. Még nem állt szándékomban távozni, ha már idáig bemerészkedtem, körbe szeretnék nézni egy kicsit. Eddig nem tűnt különösen rémisztőnek a rengeteg, de ki tudja, talán rejteget valami érdekeset, titokzatosat magában... ha csak a fele is igazok azoknak a meséknek, amiket róla mondanak, akkor biztosan. Mivel jobb dolgom amúgy sincs, nyugodtan utánajárhatnák a rémtörténeteknek. Mikor közelebb lépett hozzám az idegen kanca, enyhén kihúztam magam. Nem sokkal bár, de magasabb voltam nála. Nem állt szándékomban elárulni neki, hogy én miért tartózkodom itt. Ezt konkrétan én magam sem tudtam... talán csak a kíváncsiság vonzott ide... meg az unalom. Már hosszú napok óta nem volt társaságom... Bár nem vagyok nagy társaság kedvelő, azért néha jó volt más élőlényt is látni a növényeken és magamon kívül-még ha pár perc után el is menekült az illető. Szívesen körbejártam volna a kancát, hogy megfigyelhessem, de nem akartam utat törni magamnak, azzal csak még több sebet szereztem volna, annyit meg nem ért az egész. Inkább csak a helyemről figyeltem őt. Elég szívósnak tűnt. Tettem egy apró lépést oldalra, a mellettem levő fához. Csak most éreztem, hogy valami nyomja a fejem. Megráztam magam, így a tüskék és ágacskák egy részétől sikerült megszabadulnom. Igaz, hogy már megtudtam a választ a fő kérdésemre, de még nem állt szándékomban távozni. A kanca felkeltette a kíváncsiságomat. Ritkán találkozom hozzá hasonlókkal - ahogy látom, nem áll szándékodban menekülni... - jegyeztem meg egy halvány mosoly kíséretében. Ebben a mosolyban semmi boldogság nem volt, az öröm legapróbb töredéke sem... sőt... érzelem sem igazán volt benne. Az arcom mintázatának köszönhetően elég rémisztően hatott. Ez a kérdés sem volt túl udvarias, de én már csak ilyen vagyok... talán már sosem fogok megváltozni. Ahhoz már túl késő lenne. |
Megpördültem a tengelyem körül. A hang pontosan az ellenkező irányból jött mint vártam volna. És akkor... ~ Ez egy Corna! ~ rémlett fel előttem a szarvas lovak legendája. Már éppen mondani akartam valami helyzethez illőt - végül is én láttam sok éve először testközelből egy agancsost. Kellett egy másodperc, amíg leesett, hogy Corna nem nekem mutatná meg először magát. Majd arra is sikerült rájönnöm, hogy az "agancs" valójában fadarab.
Már éppen készültem volna fellélegezni, mikor megláttam a különös mintákat az illetőn. Csíkok, varratok, és egyebek, de nem is ez a lényeg. Pontosan tudtam, miféle lovakon vannak hasonlók. ~ Ez egy Kiátkozott! ~ először Corna, aztán meg Kiátkozott. Mi kell még? De az első feltételezésemről kiderült, hogy hülyeség. ~ Talán erről is kiderül majd ~ reménykedtem magamban. Azon tűnődtem, vajon eddig is követett - e. És ha igen, mért nem dőlt rám az ég, vagy legalábbis egy fa, útközben. ~ Talán csak egy különös ló. Egy vándor... Akit megtámadott egy különösen agresszív bozótos ~ tűnődtem magamban.
Az illető legalább olyan barátságosnak nézett ki, mint én magam. A váaszai is nagyon... udvariasak voltak. Lassan leengedtem a szárnyaimat. ~ Ha eddig nem bántott, amíg nem vettem észre, talán nem ezt a pillanatot választaná arra, hogy megtámadjon ~ eszeltem ki. - Neked is szia... - morogtam a nem létező bajuszom alatt. Attól, hogy valaki úgy néz ki, mint egy Corna, és egy Kiátkozott egyszerre, még nem ad okot neki arra, ennyire udvariatlan legyen valaki.
- Hmm... a kifelé vezető utat... - válaszoltam vontatottan. Igazat mondtam. Hazudni úgy se tudok olyan jól, mint hittem. Ez tisztán kiderült az "Északi - sziklás" kalandom során. - Bár ugyanezt én is kérdezhetném - tettem hozzá kissé mogorván. Közelebb léptem az ismeretlenhez. Úgy gondoltam nem jelent rám veszélyt. |
Nekem jóval könnyebb dolgom volt, mint az előttem haladó kancának, hiszen ő utat tört nekem, így viszonylag könnyen haladhattam előre, és jóval csendesebben tudtam lépdelni, mint ő. A méretes tüskés bokorhoz érve megtorpantam. Megpróbáltam hátrálni amennyit tudtam, majd körbenéztem. A szélénél, pár méterre tőlem megpillantottam egy kis rést, ahol talán átférhetek. Összehúztam magam, igyekeztem védeni az arcomat, miközben átsétáltam a résen. Éreztem, ahogyan a tüskék több helyen is felhasítják a bőrömet. Sikeresen szereztem pár újabb csinos kis karcolást, a többségük vérzett is. Apró tüskék álltak ki a sörényemből és a farkamból. Megpróbáltam megszabadulni tőlük, de nem túl sok sikerrel. Nem akartam nagyon lemaradni a másik lótól, ezért nem törődve a külsőmmel tovább indultam. Az eddig sem túl barátságos külsőm a tüskéktől és friss sebektől csak még ijesztőbbé vált. Kíváncsi voltam, hogy hogyan fog reagálni a kanca, amikor meglát engem. Talán én is megrémülnék, ha most látnám magam... A találkozásunkat kicsit későbbre gondoltam, de a kanca nemsokára megállt. Egy kidőlt fa állta az útját. Mikor megkérdezte, hogy ki van ott elvigyorodtam. A hangján érződött a bizalmatlansága. A szemeim visszatükröztek pár véletlenül betévedt fénysugarat-valószínűleg ők is csak eltévedtek-amitől enyhén világítottak azok. Tettem pár lépést előre. Fel sem tűnt számomra, hogy a sörényembe ragadt tüskék és ágak miatt úgy tűnt, mintha agancsom lenne. - Senki - feleltem hidegen. Bár ez a válasz kicsit fura lehet az idegenek számára, akik nem ismernek, de lényegében igazam volt. Senki vagyok. Szinte senki sem tud a létezésemről, akikkel idáig találkoztam, mind elmenekültek előlem. Valószínűleg szellemnek vagy kiátkozottnak hittek a külsőm miatt. - És te... mit keresel itt? - tértem egyből a lényegre. Ez a kérdés miatt követtem őt idáig. |
Egy ostoba tüskés bokor állta az utamat. (Bár mentségére szóljon, intelligens tüskés bokrok nem nőnek a környéken.) Így kénytelen voltam átrepülni felette. Még így is kaptam pát tüskét, amelyek alaposan végigszántották a lábamat. A túloldalon halkan káromkodtam magamban. ~ Miért kellett ebbe belemennem? Miért, miért? ~ kérdeztem magamtól, szint hisztérikusan.
Közben persze tovább mentem. Minnél hamarabb sikerül elhagynom ezt a baljóslatú helyet annál jobb. De volt az a pont, mikor már a fák nyekergését is Szellemhangoknak vettem. ~ Várjunk csak! Nyekergő fák? ~ Hátranéztem, mintha követőket vélnék látni magam mögött. De senki nem állt ott, a terület bedig néma maradt. Még a fák is befogták.
Haladtam tovább. Már nem is tettem erőfeszítéseket azért, hogy csendes legyek. Az avar zörgött a patáim alatt, és cseppet sem csendes módon törtem utat a környező növényzetben. ~ Fúj, de utálom az ilyen helyeket! ~ morogtam gondolatban, minden idegszálammal arra koncentrálva, hogy véletlenül se menjek neki egy fatörzsnek, vagy essem bokorba. Az már önmagában is kínod, de ha még nyoma is marad... Az már szuperkínos... És a jó híremet tovább rontaná az is, ha nem érnék ki az erdőből időben. ~ Az is lehet, hogy sohasem érek ki innen ~ figyelmeztettem magamat "vidáman".
Majd egy kidőltfához értem. Ez nem az a fajta mini facsemete, amely mindenhol megnő. Több méteres törzsével pont keresztül szelte az az útszerűséget, amelyen addig haladtam. Már éppen készültem volna átrepülni, az útakadályt, mikor hirtelen ismeretlen érzés kezdte borzolni a tollam. Határozottan olyan volt, mintha valaki figyelne. Egy szempár, amely a sötétből les rám.
~ Talán Szellemek? ~ tűnődtem, miközben felvettem a védekező pozíciót. Akárki az, hatámadni akar, nem fogom megadni magam. Közben a pozíciómnál bizonytalanabb hangon beekérdeztem az árnyékba: - Van ott valaki? - ennél már csak az lett volna szánalmasabb. ha a hangom remeg is mellé. |
[23-4] [3-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
- Utálom az... erdőket... - csikorgattam a fogaimat, és tollas szárnyaimmal akaratlanul is csaptam egyet, mintha láthatatlan támadó elől akarnék menekülni. Reméltem uti társam nem veszi észre a hirtelen mozdulatot. ~ Rühellem, ha a fáknak akaratuk van. Azt meg még jobban, ha a fák akarata nem egyezik meg az enyémmel... ~ dühöngtem gondolatban, és kedvem lett volna belerúgni valakibe, mivel itt olyan erők mozgolódtak, amik ellen tehetetlen voltam. Ez dühített. Kísértetek, és mágikus jelenések ellen a legnagyobb harcos sem tud tenni semmit. Én sem... Pechemre a környéken az egyetlen, akibe bele lehetett volna rúgni, valószínűleg vissza is rúgott volna.