|
Témaindító hozzászólás
|
2015.01.17. 22:54 - |
PAVOS x TIARA
LEZÁRT JÁTÉK*
reagok száma: 26 |
[27-8] [7-1]
 Továbbra sem változott a véleménye, mindenesetre megtartotta magának. Kissé kererűen gondolt az eljövedő időkre, de nem szólt. Egy percre csend ereszkedett rájuk, majd Tiara megint megszólalt, amit Pavos szokás szerint kénytelen volt végighallgatni.
- A Szellemek akarata sokszor érdekes dolgokra képes - motyogta, és felnézett a sikrázóan kék égre, melyen bárnyányfelhők úsztak. Talán egy égi jelben bízott, egy figyelmeztetésben. Bármiben... De csam mélységes csend volt a válasz kérdéseire. Nem úgy a másik kanca felől, aki szokás szerint beszélni kezdett. A "ménes" szóra valami megrándult Pavos testében, és régmúlt emlékek öntötték el az elméjét, de igyekezett nem mutatni gyengeséget. Nézte, ahogyan a másik kanca lassan felröppen, és köszönés képpen biccentett felé. Ez a találkozás számára túl sok emléket kavart fel, olyan sérelmeket hozott felszínre, amelyeket már rég elfeledettnek hitt. Ráadásul a társa szintén pegazus, ami nem sokat segített a helyzetén, és így még kevésbé bízott a küldetésük sikerében. Rövid fejrázással űzte el magától a kellemetlen gondolatokat, mint a legyeket, és elindult beljebb az erdőben. A tótól nem messze az avarra feküdt le egy kiemelkedő szikla takarásában. Egy darabig ébren akart elmélkedni, de hamarosan legyőzte a fáradtság.
Mikor felébredt tovább indult. Ez volt a taktikája, sohasem maradni egy helyen, mindig menni, menni, hogy ne érjen utól a bánat, és a kétségbeesés...
JÁTÉK VÉGE
/Pavos el/ |
 A világért se titkolózott volna a kanca előtt, nyilvánvalóvá akarta tenni, hogy hisz az elkövetkezendő idő erejében, ami tényleges csapattá kovácsolhatja őket. Pavos szavaiból azonban úgy vette ki, hogy talán félreértette őt, és azt hiszi, tényleg komolyan gondolta ezt az "Á mindegy akkor.." szöveget. Kicsit emiatt elszontyolodott, de ez nem sokban nyomta rá bélyegét az általános kedvére.
- Örülök, hogy találkoztunk, Pavos! Sorsszerű volt - mosolygott a kancára, majd kihúzta magát, és az ég felé nézett. Lassan indulnia kellett, hisz a ménes keresni fogja, ha sokáig kimarad. Sóhajtott egyet. Ez volt az egyik ok, amiért szívesebben lett volna vándor. No de mindegy, ez majd elválik a későbbiekben.
- Most viszont mennem kell. Nem szeretik, ha sokáig elmaradok a többiektől... - az utolsó felét már csak motyogta, de azért hallható volt. Derűsen Pavosra mosolygott.
- Akkor holnap ugyan ekkor, ugyan itt! - mondta vidáman - Akkor talán már Soren is velem lesz majd. Szia! - tette még hozzá, majd megmozgatta szárnyait, s elrugaszkodva a földtől, a levegőbe emelkedett. Először azt tervezte, tesz még egy kört a tó felett, de végül meggondolta magát, és egyenesen haza indult. Nem akart ujjat húzni se az anyjával, se Separral.
/Tiara el/ |
Szárnyait lassan széttárta, és egy erős széllökésen lebegve, lassan leírt a tó felett egy tökéletes kört, majd lassan visszaszárnyalt a tó partjára. Csak azt akarta tesztelni mennyire száraz a szárnya, és megállapította, hogy már majdnem teljesen. Nem volt benne biztos, mit tesz majd hamarosan, mindenesetre erősen úgy képzelte, hogy elrepül majd valami nyugodt helyet kerresni, rendezni a gondolatait. Közben Tiara arcvonásait figyelte, bár arról csak egy ideges vigyort tudott leolvasni, mely elég hamisra sikeredett, és ezt a mondatai is megerősíttették. Pavos figyelt, bár tekintete nem árulkodott túlzott érdeklődésről.
- Örülök, hogy végre valamiben egyetértünk... - szólt, mintha minden szavát elhinné a másiknak. Nem ismerte jól mások érzelmeit, mindenesetre annyit leszűrt a társának viselkedéséből, hogy még mindig nem szállt le arról a tévhitről, miszerint ők a legjobb barátnők lesznek az utazás után. Na arra várhat, gondolta lemondóóan a kenca, és pillantása ismét a vízre esett, míg végül már a távolban meredező hegycsúcsokat figyelte: egykori otthonát... |
| Először egy pillanatra elszontyolodott a kanca szavaira, majd alig láthatón vállat vont. Pavos bizalmatlan, nyilván jó oka van rá. Ez azonban nem lombozta le különösebben, remélte hogy a kalandjuk során majd változik a véleménye. Ha pedig nem... Hát tulajdonképpen nincs mit veszítenie addig, amíg nem kezd el kötődni a kancához. Egyelőre itt még szerencsére nem tartottak de Tiara elképzelhetőnek tartotta, hogy hamarosan megkedveli majd.
- Hát akkor... Azt hiszem, ezt el kell fogadnunk így... - mondta lassan, tettetett megadással de hangján direkt hallatszott hogy csak látványosan megjátsza magát. Cinkosan mosolygott Pavosra, majd a vízhez lépett hogy igyon. |
Tiara - nak talán először akadt el a szava, ami némi megnyugvással töltötte el Pavost. A Na közben középre kúszott az égen, a tó vize olyanra színeződött, mint az olvadt gyémánt. Néhány béka keresett menedéket a nádasban, tisztán látta az ugrálásukat. Közben a szárnya, és a szőre lassan megszáradt, élvezte, ahogyan a hűs fürdő után melegíti a napsütés.
- A bizalom nem olyan, amit választhatsz, azt ki kell érdemelni. És akit sokszor becsaptak, és elárultak, az nem fog percek alatt megbízni senkiben, nekem elhiheted... - a hangja érzelemmentes volt, ahogyan a tekintete is, akárha nem is magáról beszélne, hanem valami jelentéktelen figuráról a múltjából. - Veletek megyek, segítek nem meghalni, majd visszajövök veletek, de ez egyenlőre számomra nem több őrült bizonyítási vágynál a részemről...
Felszegte a fejét, bár a másik ló tekintetét kerülte, úgy tett, mintha a világ legérdekesebb látványosságát találná a túlsó oldalon, a bozótosban, ahonnan csak egy nyuszi bámult vissza sértetten. |
Nem értett egyet a kancával. Az a ló nem tudta, mit tesz. Fogalma sem volt arról, hogy hol van, vagy hogy ki ő, egyszerűen csak felakadt arra a... Nem, nem, Tiara most nem akart erre gondolni. Az az a ló nem tudta, hogy veszélyes, ezért csinálta, ők viszont tudják, és ugyan így tesznek. Talán akkor őrültebbek? Nem tudta a pontos választ, csak azt, hogy meg kell tenniük. Pavos kijelentésére kedvesen oldalra döntötte a fejét, és bíztatóan rámosolygott.
- Márpedig most muszáj lesz - mondta nyugodt hangon - Mi megbízunk majd benned, neked is meg kell majd bennünk. Segítünk mindenben, nem kell aggódnod - tette még hozzá, majd kicsit közelebb lépett, és a kanca tekintetét kereste. Szerette volna, ha hisz neki, és világossá válik előtte, hogy egyikük sem akar neki rosszat, sőt Tiara nagyon is szeretne a barátja lenni. |
- Tulajdonképpen mi se nagyon különbözünk attól az őrült lótól. Tudjuk, hogy veszélyes, mégis csináljuk, pedig nem muszáj, és könnyen lehet, hogy nem lesz hosszúéletű kaland... Bár ha visszatérünk, mindenki hősként fog tisztelni - a gondolatra elmosolyodott, ahogyan elképzelte egy díszmenet élén bevonuló társaságukat, és mindenki fejet hajt előttük, még az a csöknyös ménesvezér is, aki annyira alábecsüli a kancákat. Az elképzelés mosolyt csalt az arcára, aznap másodszor vigyorgott. Egyéni rekord! Bár már a nevére sem emlékezett, és abban sem volt biztos, hogy még nem taszította le valaki az uralomról.
- Én... nem bízom senkiben. Régen, talán bíztam volna. De most... - valami hasonlót mondott, de maga sem tudta miért. Továbbra sem vette le a tekintetét a táplálékul szolgáló bokorról, ami még ürügyet szolgáltatott számára, ahhoz is, hogy ne kelljen Tiara szemébe néznie. |
Nem érte váratanul Pavos kérdése, pontosan tudta rá a választ.
- Mert azt nem ismerem. - szögezte le egyszerűen - Nem tudom mi van a vízen túl, és ez sokkalta jobban megnyugtat, mint a sok jel, amit arról az erdőről láttam és hallottam... Egyszer láttam, ahogy egy tébolyult ló kivágtat onnan... Perceken belül a saját halálát okozta... És megannyi igaz történetet ismerek az erdőről... Nem jó hely - mondta, és a végére már remegett is, ahogy felidézte az őrült ló emlékét... Visszatérő rémálma volt. Soren gondolata azonban ismét elkergette minden félelmét és kétségét.
- Mindenképpen bemutatlak majd neki, ez természetes. Ő is biztosan meg akar majd ismerni téged! - fordít újult erővel a kanca felé. Pavos annyit evett a beszélgetés alatt, hogy neki is meghozta az étvágyát, és kinézett magának egy szimpatikus bokrot, majd legelni kezdett.
- Egyébként... Köszönöm, hogy bízol bennem ennyire. Megígérem, hogy nem fogok csalódást okozni - nézett egy percre komolyan a kancára, majd tovább evett, mintha a világ legtermészetesebb dolgát mondaná, azonban szavaiból érezhető volt, hogy komolyan gondolta. Hiszen, Tiara számára ez olyan volt, mintha mások térdre ereszkedtek volna. Magától értetődött, hogy nem akar másoknak csalódást okozni. |
- Valamikor azért bemutathatnál neki, hogy megtudjam kivel együtt leszek kénytelen meghalni - mondja elgondolkozva. - De ha nem mersz bemenni a Sötét erdőségbe sem, akkor mondd csak miért akarsz egy olyan helyre menni, ami talán sokkal rosszabb lesz ennél? - nézett rá értetlenül. Sohasem értette némely lovak gondolkodásmódját, bár, őszintén szólva sokszor nem is nagyon igyekezett.
- Felőlem bárhol találkozhatunk, a környéken nem sokan vannak, akik érdeklődnének irántam, vagy esetleg idejekorán akarnak távozni a túlvilágra...
A szemét forgatta, mivel továbbra sem volt egészen elragadtatva az ötlettől, hogy egyenesen a halálba fusson, illetve repüljön. Egy pillanattal később esett le neki, hogy tulajdonképpen értelmes társalgást folytat. Pavos gyorsan a földre szegezte a tekinetét, és egy jóképű bokorból kezedett falatozni. Még a végén kedvvesnek és aranyosnak fog találni, rémüldözött magában. |
Csak pajkosan kuncogott Pavos szavaira. Látta rajta, hogy tulajdonképpen kedves ő, csak elő kell csalogatni a mélyen eltemetett énjét.
- Nem is vártam el tőled - bólogatott egyetértően, majd tovább gondolkozott, ám a kanca szavaira felkapta a fejét.
- Soren? Igen, harcos, de tulajdonképpen ő határozott úgy, hogy menjünk és nézzük meg... Én csak felvetettem, hogy milyen jó is lenne. Ő pedig úgy döntött, hogy át kell ültetnünk ezt a valóságba is - áradozott a társáról Tia, majd megnyugtatóan a kancára mosolygott - De ne aggódj, nagyon lelkiismeretes és tisztaszívű, igazi csapatszellemet érzek a környékén. - magyarázta, aztán ismét elgondolkozott a szavain.
- Nem tudom. A Brayan-folyót és a Sötét erdőséget nem látogatját annyian, de nem nagyon merek oda belépni - nyelt egy nagyot a kanca.
- És ha itt találkoznánk rendszeres időközönként? Butaság? |
- Pedig reméltem, hogy elveszem a kedvedet a további kalandozástól - sóhajtott lemondóan. - Hát legyen. A méneshez pedig sohasem térnék vissza önszántamból, arra várhatsz... - Elgondolkozva latolgatta az esélyeiket, miközben eltűnődött, vajon jól döntött - e, hogy belement ebbe az egészbe. Jó esélyt látott rá, hogy nem térnek vissza se élve se holtam, mindenesetre már biztosan nem viszakozhat, még akkor sem, ha az lenne talán a legjobb ötlet.
- Mondd, hogy legalább a csapat harmadik tagja egy erős harcos, aki majd lebeszél minket erről a bolondságról! - járta körbe táncos léptekkel. Zöldes - lilás farka zászlóként lobbogott mögötte. Majd elgondolkozott a találkozási problémán.
- Hol találok olyan helyet a ménes közelében, ahol jelet tudtok hagyni anélkül, hogy bárki észrevenné? - kérdezte, mikor eszébe jutott valami értelmes ötlet. Na persze, ez az értelmes ötlet talán a halálba vezeti mindannyiukat Micsoda szívderítő gondolatok, dünnyögte magában.
|
Pavos minden negatív kijelentését megfontolta, ám nem érdekelték, egyre jobban feltüzelte a beszélgetést, és visszanyerte a lendületet, amivel az elején állt a kalandnak. Az utóbbi időben elvesztette a hitét, sokszor gondolt rá, hogy feladja, mert nem fog menni, nem lesz senki, aki velük tart, ketten meg kevesen lesznek.. Ám most itt volt valaki, aki hasznos lehet a számukra, és hajlandó velük menni!
- Hát akkor... Majd figyelünk rá, hogy ne haljunk meg jól - mosolyodott el szórakozottan, de minden szavát komolyan gondolta.
- Elsősorban magamra morognék, azt hiszem - húzta ki magát Tia, majd érdeklődve fordult a kanca felé.
- Gondolom... Nem akarsz velem visszajönni a méneshez - állapította meg, és még választ se várt rá, tudta jól hogy igaza van. - Már csak azért, mert még most biztosan nem indulunk.. És nem tudom, hogy még egyszer megtalállak-e. Valamit találjunk ki - töprengett a kanca. |
Pavosban felötlött, hogy fogja magát, és gyáván elmenekül. De azzal mit bizonyítana? Hogy fél a kihívástól? Hogy csak meneküni akar élete folyamán? Hogy egy vesztes? Nem, ha másból nem, büszkeséből is, de maradok, gondolta eltökélten, majd visszafordult.
- Ha még a repülés lenne a legkisebb problémánk...
A fejét ingatta. - Az egyetlen, ami különleges lehet bennem, az ez! - nézett végig magán, majd lehajtotta a fejét. Pavos szívében ezernyi érzés kavargott, amelyekről azt hitte, már régóta nincsenek meg benne, most a felszíne kerültek, és szinte égették a lelkét.
- Legutóbb nem fordultam vissza, hanem megállítottak... - mondta, bár eredetileg nem volt hajnalndó sok mindent elárulni magáról, most mégis sikerült neki. Halkan fújt, majd felemelte a tekintetét, mely tüzes, és eltökélt volt, szárnyait félig széttárta. Felszegett fejjel lépett Tiara mellé, jó néhány centiméterrel magasabb volt a másiknál.
- Veletek megyek, habár biztos vagyok benne, hogy valamennyien jól meghalulk...
Félredöntötte a fejét, és végigmérte az újdonsült kalandortársát. - De nem nekem morogjatok szellem képében, ha nem sikerül ez az eszement küldetés... - valószínűleg évek óta ez volt a leghosszabb beszélgetés, amit folytatott. |
Pavos végre érzelmeket mutatott, ami Tiában is fellobbantotta a tüzet. Egészen fellelkesült a kezdeti idegessége ellenére, és ide-oda cikáztak a gondolatai. Azt, hogy talán ostoba, fel se vette, elengedte a füle mellett.
- Talán egyik se, kíváncsiak vagyunk! Pontosan a kétségek miatt nem indultunk még el... Még meg akarunk erősödni is, hiszen biztosan sokat kell majd repülni.. - gondolkozott el.
- Te már sokkal többet láttál, mint mi, legalábbis az elmondásod szerint. Tapasztaltabb vagy... És érzem, hogy van benned valami különleges - lépett közelebb reményteli szívvel Tiara, és elmosolyodott.
- Nem hiszem, hogy öngyilkosság lesz ez.. - tette még hozzá, majd eszébe jutott még valami.
- Te miért fordultál vissza? |
Beleszagolt a levegőbe, és nem igazán figyelt a másik szavaira. Azután a "óceán" szóra felkapta a fejét, és talán érdeklődést mutatott.
- Önszántatokból rohannátok a halálba? Akkor vagy nagyon bátrak, vagy sörnyen ostobák vagytok, talán mindkettő... Pegazushoz méltó ötlet... - csóválta a fejét lemondóan. Nem igazán értette, miért pont őt akarják maguk mellé, azt meg végképp, hogy egyáltalán mi okouk lenne fejjel rohanni a falnak, mindenesetre így folytatta.
- A legendák szerint az óceánon túl új világ vár. Tele veszélyel, és újdonsággal... Nem mondom, egyszer én is majdnem átjutottam... - halvány mosoly terült szét az arcán, talán hetek óta először keltette fel valami az érdeklődését. Persze, attól még nem tartotta értelmes ötletnek... Elméjébe villantak azok a pillanatok, mikor elkeseredésében egy új világba akart menekülni a szégyen elől. A mosoly lehervadt az arcáról, és elfordult.
- Miből gondolod, hogy pont én kellek még az öngyilkossághoz? - kérdezte Pavos továbbra is háttal állva. |
Tiara odaadóan hallgatott, és fontolgatta a kanca szavait. Érdekesnek tűnt amiről beszélt, és amiről beszélt, az végképp. Elfelejteni? De miért? - kérdezte inkább csak magában, mert hangosan nem merte. Arról viszont kezdett teljesen megbizonyosodni, hogy szükségük lehet rá. Minél tapasztaltabb, annál jobb, hiszen se ő, se Soren nem tudnak sokat a környéken kívüli világról.
- Pavos, izé... Kérdezhetek valamit? Én és egy ménesbeli társam nem rég nagyon komoly dolgon gondolkoztunk - kezdett bele elszántan, tőle nem megszokott komolysággal. Hagyta hogy a lágy szél belekapjon a hajába és kíváncsian, reménykedve figyelte a kancát - Át akarunk repülni az óceánon. Senki sem tudja, mi van a túloldalán! És mi viszont mindketten tudni akarjuk... De a ménes fél, nem hiszem, bárki más velünk tartana. Azt mondják, hogy ostobaság. Szerinted? Te is ostobaságnak tartod? - kérdezte, de mielőtt válaszolni tudott volna, folytatta is - De igazából ezt azért mondtam el neked, mert jó ötletnek tartanám, hogy velünk gyere. Hatalmas kaland lesz, te pedig tapasztalt vagy.. - sütötte le a végére a szemét. Valahogy úgy érezte, kár volt megszólalnia, és hogy ezzel csak mélyre ásta magát a kanca előtt. Ha tehette volna, az egészet visszacsinálta volna, de már késő volt, így csak idegeskedve pillantott fel hallgató társára. |
Amikor beállt egy pillanatnyi csend, már kezdte azt hinni, Tiara kifogyott a kérdésekből, és végre egy kis békében, és nyugalomban lesz része. A part menti növényzet tanulmányozásába fogott, már nagyon megéhezett a legutóbbi étkezése óta, ami kikor is lehetett? Egy napja? Kettő? Lehajolt némi fűért, és csak utána hallotta meg a kérdést. Persze, még mindig van mit kérdeznie, dohogott gondolatban.
- Sok helyen jártam, és a legtöbbetigyekszem elfelejteni. Másztam hegyeket, találkoztam vadállatokkal, átszeltem sivatagokat meg ilyenek... - remélte, hogy a válasz kielégíti majd a pegazust, és végre nyugodtan pihenhet, amíg ismét el nem indul valahová. Már a gondolatra is fáradtság tört rá, de igyekezett nem mutatni. Régóta tudta, hogy a legnagyobb hiba, amit a ló mutathat, a gyengeség. Mindig erősnek kell maradni, és akkor mindenki tisztel. Legalábbis, amíg meg nem látják milyen vagyok valójában, és el nem kezdődik előről az egész, tűnődött. Lábával kicsit rúgott hátrafelé, mert ázott farka a lábára tapadt, bár általában nem sok gondolt fordított a külsejére. Enyhe szél söpört végig a tájon, megrezegtetve Pavos pávatollait, melyek a szárnytövéből tőttek ki. A szél ismerős illatot hozott felé. |
A kanca nagyon halkan mondott valamit, Tia pedig csak sejteni tudta, hogy mi volt az, mivel nem értette rendesen, visszakérdezni pedig nem akart. Nem fél semmitől... - gondolkozott el. Erre azonban még ő se tudott semmit mondani, illetlenség lett volna megkérdezni, mióta és miért nem fél. Így egy kis csend lett, amíg Tiara azon gondolkozott, mit kéne kérdeznie. Gondolatai ide-oda cikáztak, mire talált egy megfelelő témát.
- Vándorként gondolom sok helyen jártál... Merre vitt a szél, Pavos? - kérdezte érdeklődve Tiara. Alapjába véve is kíváncsi jellem volt, de ha az ismeretlenről és az utazgatásokról volt szó, még érdeklődőbbé vált. Azt kívánta, bárcsak ő is láthatna mindent, amit ez a világ rejt... Vagy akár az embereké - tette hozzá gondolatban, ám megrázta a fejét. Nem, nem ez még tőle is ostoba ötlet. Megölik, vagy elkapják és örök rabságba kerül. |
- Én már egész kicsi korom óta nem láttam a ménest - mondta halkan, abban sem volt biztos, hogy a másik meghallotta. - és nem is vágyom vissza... - tette hozzá. Még az kéne, hogy meghívják a ménesbe, ahol megintcsak ugyanaz lesz vele, mint mindig. Megvetés. Megalázás. Magány. Pavos megrázta a fejét, színes sörénye repkedett körülötte, ahogyan próbálta elűzni a gondolatot magától, akár egy különösen idegesítő rovart.
- A bátorságnak ehhez semmi köze... - motyogta. - Akinek már nincs miért félni az életben, az nem is fog - mondta magára célozva. Többett nem szólt. Élvezte, ahogyan a hűs víz lassan lehűti a repkedéstől átmelegedett testét. Azt figyelte, ahogyan a farkának szálai lassan szétterülnek a vízfelszínen, mint egy takaró. Majd mikor megunta az egy helyben való álldolgálást, Pavos lassan, méltóságteljesen kivonult a partra, majd valamivel távolabb Tiara - tól megrázta magát vízcseppeket szórva maga köré. Nem tudta jutott - e a vízpermetől a másik lóra, de nem is nagyon érdekelte. Méghogy jó vándornak lenni, gondolta magában, és fújt egyet. Ilyet se hallottam még! |
Érdeklődve hallgatta a szavait, aztán elgondolkozott.
- Én akkor még biztos nem voltam itt... Emlékeznék rád - mosolygott Pavosra, aztán figyelte, ahogy nyakig merül a vízben, és a csodálatos szárnyait széttárja a vízben.
- Milyen bátor vagy - jegyezte meg - Én biztos nem mernék így elmerülni. Félnék - tette hozzá halkan, nem szívesen mutatta magát gyengének egy ilyen kanca előtt. Bizonyítási vágy volt benne, mert már most úgy érezte, hogy felnéz erre a furcsa, de mindenképpen gyönyörű, új ismerősre.
- Jó lehet vándornak lenni! - kezdett önfeledt csacsogásba - Nem parancsol senki, arra mész, amerra akarsz, a határőrök sem faggatnak, hogy merre és meddig mész... Szárnyakkal pedig egyszerűen mesés lehet... - merengett, mire eszébe jutott a terve Sorennel. Átrepülni az óceán felett... Talán Pavost érdekelné! De még nem akarta felvezetni a témát, még kissé meg akarta ismerni a kancát. Nem lenne jó kifogni egy rossz útitársat. |
[27-8] [7-1]
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Továbbra sem változott a véleménye, mindenesetre megtartotta magának. Kissé kererűen gondolt az eljövedő időkre, de nem szólt. Egy percre csend ereszkedett rájuk, majd Tiara megint megszólalt, amit Pavos szokás szerint kénytelen volt végighallgatni.
A világért se titkolózott volna a kanca előtt, nyilvánvalóvá akarta tenni, hogy hisz az elkövetkezendő idő erejében, ami tényleges csapattá kovácsolhatja őket. Pavos szavaiból azonban úgy vette ki, hogy talán félreértette őt, és azt hiszi, tényleg komolyan gondolta ezt az "Á mindegy akkor.." szöveget. Kicsit emiatt elszontyolodott, de ez nem sokban nyomta rá bélyegét az általános kedvére.